2013. április 18., csütörtök

A kenyér becsülete

                                                     A kenyér becsülete
                                           

                      Sokat kopott a kenyér becsülete...



Nagyszüleinknél, szüleinknél a kenyérnek igen nagy volt a becsülete. 
A friss kenyeret csakis a kereszttel való megjelölés – hálát adunk érte – után szegték meg.
 A véletlenül földre került szeletet felemelték, leporolták, megcsókolták, megették. 
A maradékot soha nem a szemétbe dobták, ledarálták morzsának, megetették vele az állatokat.



 S gyerekeiknek, unokáiknak sem engedték meg, hogy tiszteletlenül bánjanak a kenyérrel. 

Ők még tudták, a kenyér – és egyébként minden ember által létrehozott 
termék – rengeteg, sokszor bizony verejtékes munka gyümölcse, s aki a kenyeret nem becsüli, nem tiszteli, az az emberi munkát, az embert nem becsüli, nem tiszteli…
   

Ünnepnek számított egy friss kenyérnek a megszegése, a friss azt jelentette, hogy már egy hetes, vagy tán kettő is lehet, de friss maradt a pincében, szegetlenül várta az áldásra váró öregkést, amivel elsőbben keresztet rajzolt a kenyér alsó felére. A gyerekhad, pedig nagy áhítattal, sóvárgó szemmel kísérte a ceremóniát, a kenyérnek az utolérhetetlen ízének a reflexiója már nyállal megtöltötte a szánkat, csak nyeltük-nyeltük a nyálunkat, míg végre az édesanya a hasához szorította a négy-öt kilós nagy kerek kenyeret. Nagy áhítattal döfte a kenyérnek felső részébe az öregkést, majd megszegte, levágott belőle vagy fél kilónyit, ezt hívtuk serclinek, magyarul gyürkének és ez volt a legkívánatosabb, a legjobb, mert a piros kenyérhéj valami édes ízt kapott sütés közben, ez az édeskés íz pótolta a mai nyalánkságoknak a tömkelegét, s minden gyerek csak a serclit, gyürkéjét akarta megszerezni. Biz, amelyik családban egyszerre nyolc-tíz darab szelet kenyeret kellett leszelni, ott gyakrabban füstölt a kemence az udvaron, hiszen ekkor nem a boltból vették meg kenyeret, ez luxus lett volna, na meg falun nem is lehetett kenyeret kapni, tán kiflit, vagy zsemlyét, de ez is ritkaság volt és ünnepnek számított egy-egy sós, vagy vajas kifli a családban. 
Önellátó volt a család, maga termelte meg a gabonát, búzát, rozst.... 
  Maga őröltette meg a közeli malomban, maga tárolta a lisztet, sokszor több mázsát, s hetenként, vagy kéthetenként maga volt a pék, a sütőmester, aki nagy hozzáértéssel, szakmai tudásával dagasztotta két kezével a nagy sütőteknőben a kenyérnek való masszát. Mindig lelkendezve vártuk a sütésnek napját, mert ekkor készült a finom, sehol sem utánozható remek ízű, ropogós, rendkívüli jóízű nagy kerek lángos, ami a kenyerek bevetése előtt már lejátszódott, mint előszóként annak a meg sütése, s egyben kitöltötte degeszre a gyomrunkat. 


Ma, már ismeretlen a családok életében a házikenyér sütése, felszámolták az udvaron lévő kemencéket, helyette vannak a nagy kenyérgyárak... És érdekes, ma is keresik a régi, igazi házi ízű, kenyereket, s valahol valamelyik pékségben felfedeznek valami hasonló technológiával készült kenyereket, akkor bizony nem röstell a városi ember, sorba állni az üzlete előtt, hogy részesüljön ebből a ritkaság számba menő régi ízre emlékeztető mindennapi kenyérből. Tehát ma is igénylik az emberek a régi ízt, de nagyon kevés helyen található meg, csak a gyári üzemi munkának íze marad a kenyérben, ami nem vonzó és nem imádott.  (Czeglédy Gyula)













Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése